A fejlemények nem keltik azt a benyomást, hogy akkurátusan végiggondolt tervek alapján dolgozna a kabinet. A devizahitelesek gondjait kezelő intézményrendszer nem jött létre, a radikális adócsökkentés is hiányzik egyelőre. Mégis, a közvélemény-kutatási adatok a Fideszt igazolják. Lakner Zoltán elemzése a kormány első száz napjáról.
(Figyelő)
Valamit nagyon jól tud a Fidesz – ezt jelzik a közvélemény-kutatási adatok -, ám nem biztos, hogy ez a valami a kormányzás. Holott, fideszes politikusok és a Fideszhez közel álló értelmiségiek éveken át állították, hogy a mélyben húzódó társadalmi problémák a „jó kormányzás” révén oldódnak majd meg, ha végre bekövetkezik a kormányváltás. Orbán Viktor is utalt arra száznapos beszédében, hogy az előző időszak kaotikus nemkormányzása minden bajok okozója.
Ehhez képest 2010 szeptember elején nem sokat tudunk olyan fontos kormányzási kérdésről, hogy hol húzódnak majd a következő évi költségvetés határvonalai. Kínossá vált a nagy garral beharangozott megyei kormányhivatalok körüli bizonytalankodás: a fejlemények nem keltik azt a benyomást, hogy akkurátusan végiggondolt tervek alapján dolgozna a kabinet. A devizahitelesek gondjainak kezelésére szolgáló intézményrendszer nemhogy nem jött létre, de a végleges megoldás kidolgozása újabb és újabb halasztást szenved. A kormány egyelőre csak a probléma eszkalálódását akadályozta meg a kilakoltatási moratóriummal és a jelzálogalapú devizahitelezés leállításával. Közben azonban a Valutaalap elleni „függetlenségi harc” nyomán csillagászati magasságokba emelkedett a svájci frank ára a forinthoz képest, ami újabb csapás a devizahitellel rendelkezőkre. Nem következett be az éveken át emlegetett radikális adócsökkentés; a társasági adó kisebb lett, ám mivel a megcélzott cégek jó része veszteséges, az államháztartás bevételeit idén ez nem érinti érzékenyen, miként a cégeknek sincs belőle sok hasznuk. A személyi jövedelemadó csak jövőre csökken – és nem is mindenki számára: az átlagos és az átlagosnál alacsonyabb jövedelműek éppenséggel meredek adónövelést tapasztalhatnak majd.
Tekintély, siker, csontváz
Mitől ennyire népszerű mégis a második Orbán-kormány? Az első ok, hogy ért az adagoláshoz. Bár „forradalom” van, meg „rendszeralapítás”, valójában a kormány kis lépésekkel halad előre, részben azért is, mert a nagyobb lépéseknek (amelyeket a költségvetési hiány terhére szeretett volna tenni Orbán Viktor és Matolcsy György) megálljt parancsoltak Brüsszelben.
Emlékezetes, hogy 2006-ban az akkori kormány azonnali kemény megszorításokra kényszerült a hatalmasra dagasztott hiány miatt, s ezt tetézte a rohamozó reformmal. Gyurcsány Ferenc egyikre sem készítette fel az országot, s a megszorítás iránti utálat magával rántotta a reformokat is. Orbán Viktor ellenben időről-időre körülnéz és meghatározza az irányt, maga előtt tartva az aknakereső műszert. Mindig van bejelenthető eredmény, továbbá új feladat, részcél a tarsolyában, s egyelőre nem kell számolnia kezelhetetlen konfliktussal, még ha némelyik elmérgesedéssel fenyeget is.
A népszerűség másik oka a sikerretorika. A tavaszi kampányban és azt megelőzően is az erős és sikeres Magyarország megteremtését ígérte a Fidesz. Mi mást ígérne egy párt, mint sikert, mégis, több ez, mint szóvirág. Az Orbán-féle beszédmódban a választók jövedelmi, történelmi, nemzeti és ég tudja még milyen frusztrációja megértésre talál, hiszen a miniszterelnök is azt mondja, hogy kudarcok sorozata van mögöttünk. A bajoknak megnevezhető oka van, a határvonal élesen meghúzható, világos, mit kell tenni a siker érdekében: leváltani a sikertelenség okozóját és az ellenkezőjét csinálni annak, amit ő tett. A sikerretorika része az is, hogy Magyarország úgymond kiáll az igaza mellett, az asztalra csap, hazazavarja a Valutaalapot, vagy éppen a kettős állampolgárság ügyében nem érdekli a szlovák kormány tiltakozása. A világ nem pont így működik, de a kormány próbálgatja a határokat (ez érthető), és a választók többségének ez tetszik.
A sikerretorika részének szánhatják a „forradalom” állandó emlegetését és a „nemzeti együttműködéssel” kapcsolatos szövegeket is. A „forradalmazás” talán elsősorban a Fidesz elkötelezett híveinek szól, akiket nyilván lelkesít, hogy „forradalmárnak” érezhetik magukat. A „nemzeti együttműködés” a közösen átélt sikerről szólna, valójában inkább annak a jele, hogy a mindent elsöprő Fidesz-retorika sem csupa sikertörténetből áll. A kormánypártnak valójában nincsenek partnerei, nem kooperál; ehelyett a számára kedvező helyen, időben a számára megfelelő meghívottakkal kommunikál.
Ilyenformán a nemzeti együttműködés folytonos emlegetése kontraproduktívvá válhat, nem beszélve a benne rejlő paródiapotenciálról.
A népszerűség harmadik oka lehet a tekintély, az erős vezetés létének hangsúlyozása. A miniszterelnök az oktatással kapcsolatban fejtette ki egy interjúban, hogy „tekintélyek kellenek”. Bár sokan „azt hiszik, hogy az ember alkalmas arra, hogy minden kérdést jól ítéljen meg. Én azonban azt mondom, van olyan kérdés, amit nem lehet szabadon megítélni, inkább el kell fogadni egy tekintély véleményét”. Évek óta jelzik a társadalomkutatások, hogy ez a fajta gondolkodás egyáltalán nem idegen a magyarok többségétől, s meglepő módon a fiataloktól sem. Orbán kész felmutatni ezt a tekintélyt az oktatás mellett az egészségügyben és a politikában is, például, mikor úgy fogalmaz, hogy „bankadót vezettem be” (pedig még az abszolutista uralkodók is a rendi gyűlést hívták össze, ha adót akartak kivetni, s persze nálunk is a parlament dönt). Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az SZDSZ bukása a liberalizmus politikai veresége volt, a tekintélypolitika pedig a liberalizmus társadalmi veresége – amivel nem állítjuk azt, hogy ez a vereség végleges.
A Fidesz magas népszerűségének negyedik oka a nyolc év. Ez a párt két cikluson át volt ellenzékben, és egy rendkívüli támogatottságvesztést elszenvedett, erősen amortizálódott politikai erőtől vette át a kormányrudat. Az előző időszakra mutogatás lehetősége nem tart örökké, de ezt az időt a Fidesz igyekszik teljes mértékben kihasználni. A szocialisták országlása olyan hosszúnak tűnt, hogy a leváltásuk puszta ténye önmagában is „történelmi” fordulatnak tűnhet még egy ideig. Az új hatalom képviselői pedig nem elégednek meg azzal, hogy válogathatnak a csontvázak között, de igyekeznek mindent, amit találnak csontvázzá maszkírozni. Így olyan tényekről is döbbent és méltatlankodó csodálkozással beszélnek, amelyekről nyilvánvalóan tudtak, s amelyek következményeire felkészülhettek volna.
A következő száz nap
A miniszterelnök száz naphoz igazított megszólalásainak központi eleme az adósságszolgálat elkerülhetetlenségének hangsúlyozása. Orbán Viktor közölte, hogy 2011-2013 között Magyarországnak évente 2-3 ezer milliárd forintot kell adósságtörlesztésre fordítania, többek között a 2008-ban felvett mentőhitel miatt. Ez valóban döbbenetesen nagy összeg, amelyet „ki kell vonni a gazdaságból”. Furcsa ellentmondás ehhez képest, hogy a kormány meglehetős nyíltsággal arra törekedett, hogy az elvártnál magasabb lehessen a 2010-es deficit, s most is az a célja, hogy a 2011-es hiánnyal ne kelljen a Bajnaiék által tervezett 2,8%-ra lemenni. Márpedig a magasabb hiányt hitelből lehet csak finanszírozni, tehát az államadósság további növelésével járna.
Nem mindegy persze, mire fordítja az ország a felvett hiteleket. Az Orbán-kormány számára azért fontos a hiány mértéke, hogy fennmaradhasson a győzelmet jelentő társadalmi koalíció a középosztály és a szegényebb társadalmi csoportok között.
Magyarán, nagy kérdés, hogy az adójóváírás megszüntetését elszenvedő alacsonyabb jövedelműek mekkora része és milyen mértékben lesz kompenzálható a gyerekek után járó adókedvezménnyel, vagy mekkora rezsitámogatást tud prezentálni számukra a kormány, miközben a pénzből futnia kell a magyar vállalkozások támogatására is (ámbár ennek fő forrása az uniós támogatás átcsoportosítása). A Fidesznek elemi érdeke, hogy „senki se veszítsen”, ez viszont pénzbe kerül. S ha még így is lesz, meg kell magyaráznia, miért jó az, hogy az adórendszer változásai nyomán a tehetősebbek gyorsabban és nagyobb mértékben gyarapodhatnak majd, mint a szegények.
Részben pénzkérdés a strukturális reformok ügye is, Orbán Viktor 2006-os nyilatkozatai óta tudható ugyanis, hogy előbb pénzt kell tenni a rendszerekbe, azután jöhetnek a reformok. Matolcsy György szerint 10-15 ilyen reformra lehet számítani a következő években, de ezek területeit, pláne konkrét lépéseit nem nevezte meg. Így egyelőre nem tudni, mi történik majd az egészségügyben, hozzányúlnak-e a magánnyugdíjpénztárakban felhalmozott pénzhez, Hoffmann Rózsa revizionizmusán kívül mi várható az oktatásban, hogyan lesz egymillió munkahely, vagy hogy mitől működik majd jobban a segélyrendszer attól, hogy mindenki rendben tartja az udvarát, mint azt a foglalkoztatási államtitkár veretes szavaiból megtudhatta az újságolvasó.
Mindez pedig nagyon is összefügg azzal a szemléletváltással, amit a kormány célul tűzött ki. Joseph Stiglitz arról beszélt a minap Budapesten, hogy az uralkodó közgazdasági irányzat felülvizsgálatra szorul, s ez áll az Orbán-Matolcsy-féle gazdaságpolitika hátterében is. Nem az a kérdés, mekkora az állam, hanem hogy „mire költik az államok a pénzüket”, mondta Stiglitz. Amíg azonban a strukturális reformok ügyében nincs válasza a kormánynak, addig valódi szemléletváltásról sem számolhat be, hiszen nem tudja megmondani, mi az a más, amivel fel szeretné váltani az eddigi gyakorlatot. Vélhetően ez vagy ez is az IMF és az EU baja, amikor a magyar költségvetési hiányról folyik a vita: nem tudják, hogy mire kéri a mozgásteret a budapesti kormány.
Két dolog biztos csupán mindezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy a miniszterelnök számára nem az ágazati érdekek fontosak, hanem egy politikai cél, a minél szélesebb választói támogatás fenntartása. Amikor arra utalt Kötcsén, hogy lehetnek dezertőrök a frakcióban az elosztási viták miatt, valójában arra utalt, hogy nem fogja megengedni, hogy részérdekek szabdalják fel az általa fontosnak tartott politikai célt. Egyúttal üzent is az ágazati érdekek képviselőinek, hogy dezertálásnak tekinti majd, ha túllépnek egy határt, s ez nem kecsegtet sok jóval. A másik, ami biztos, hogy a kormány nem bízza politikai sorsát a materiális ügyekre. Kiélesít inkább egy szimbolikus ügyet, így az eredetileg a ciklus közepére időzített új alkotmány már 2011-ben életbe léphet. Boross Péter gondolatkísérletével szemben aligha leszünk monarchia, sőt, tartalmában valószínűleg kevés lesz a változtatás (különösen, hogy a fideszes többség alaposan megdolgozta már az alaptörvényt a nyár folyamán). Ám az új preambulum, az egységes szöveg, az elfogadás ténye ünnepélyes aktusok sorára szolgáltat majd alkalmat.
Nem vég: kezdet
Az első száz napban a Fidesz berendezkedett, átvette és belakta a hatalmat. Alaposan megnehezítette az ellenzék dolgát az önkormányzati választásokon, soha nem látott mértékben – például az Állami Számvevőszékre is – kiterjesztette a politikai zsákmányelvet. Közben azonban más területen, például a költségvetés ügyében korlátokba ütközött. A forradalmi retorika ellenére szakpolitikai kérdésekben nem halad öles léptekkel, és valószínűleg nem is fog. Nem lesz „reformok kritikus tömege” és nem lesz második Őszöd sem.
A Fidesszel megosztott és egyelőre gyenge ellenzék áll szemben, ez azonban nem jelenti azt, hogy a kormánypárt immár legyőzhetetlen. Nincs garancia arra, hogy a középosztály és a szegényebbek szövetsége fenntartható, az Orbán által emlegetett keskeny pallóról könnyű lecsúszni. Akkor pedig akár a szimbolikus politika is a visszájára fordulhat. A Fidesz egyelőre csontvázazhat, de hosszabb távon a kétharmados kormánynak nincs kire hárítani a felelősséget, nincs akadályozó ellenzék vagy döfködhető koalíciós partner, ha a választók nem érzik a bőrükön a megígért közös sikert.
„A helyzet jó, de nem reménytelen” – énekelte a Fonográf együttes a felettébb apokaliptikus Jelenkor című lemezén 1984-ben, s pillanatnyilag valahogy így áll a helyzet a Fidesz számára. Száz nap után azonban nem fogalmazható meg „a jelenkor ítélete”, s éppen ez a lényeg: nem jött el a történelem vége, a Fidesz hatalma nem örök és megbonthatatlan, bár kétségkívül nehezen feltörhető. Orbán Viktor vasmarokkal tartja a hatalmat, de keménykedő nyilatkozatai ellenére nem rohan fejjel a falnak. Helyette következetesen folytatja a kis lépések és nagy szavak politikáját.